Ahogy a hétvégéimet Hunter Valley borvidék környékén töltöm, egyre inkább rájövök arra, hogy mennyire szeretem az ausztrál vidéket. Inkább, mint a nagyvárost. Jártam már néhány kisebb településen, mind tele van kis antik boltokkal, kézműves dolgokkal, házi készítésű ételekkel itlokkal, és persze finom éttermekbe is ebédeltünk már. Az igazi ausztrál kulturát talán ezeken a kis helyeken lehet megtalálni, és itt találkozik az ember igazi ausztrálokkal is. És valóban a kert végében ugrálnak a kenguruk. Múltkor például láttam egy anya kengurut, az erszényében ott volt a kis kenguru, nagyon édesek voltak. Ez pedig a képen egy nagyobb gyík fajta, itt füles sárkánynak hívják ezeket.

A környék legfinomabb borait kóstolgatva, (itt jegyzem meg zárójelben, hogy szerintem ezt a borozást csak a külföldieknek találták ki, mert ugye az ausztrál az sört iszik, na de nekem ez csak jó, mert én nem szeretem a sört) a hegyek mosolyognak vissza rám, mert ugye Ausztrália a híresztelésekkel ellentétben nem sík sivatagból és tengerből áll, vannak itt hegyek is kérem szépen.

A pelikánok és a színes papagájok repkednek felettem, ami a pálmafákkal körülvéve kicsit szürreálisnak tűnik az otthon megszokott Tokaji borvidéktől, na de mindegy,haha, ez Ausztrália. A szomszéd átnyújtja a zsák mandarint, amit nemrég szedett le a fáról, és néhány citromot is belecsempészett a szatyorba a citromfáról. Ilyen itt a vidéki élet. Sokan farmon élnek, összetartanak, és ha külföldit látnak az olyan ritka, mit a fehér holló. Nem úgy, mint Sydney-ben, ahol a turistáktól mozdulni sem lehet a városban.  Aztán eszembe jut a szakma….ahogy ezeket a sorokat írom, hiszen mégiscsak megjön az ihlet, ha az ember egy pohár bor után a hegyekbe feledkezik. Író vagyok igen, diplomám szerint médiaszakértő, haha… Néhány kollégával tartom otthonról a kapcsolatot és nem örülök, azt mesélik, már szinte senki nem dolgozik ott, ahonnan eljöttem. Ez pedig újra csak megerősít abban, hogy jól döntöttem, amikor elhatároztam, hogy új életet kezdek Ausztráliában.

Olykor-olykor megdobban a szívem, ha bekapcsolom a tévét, vagy ha van időm és követem az otthoni eseményeket. Eszembe jut, hogy voltak még otthon terveim, könyvírás (amit a mai napig nem adtam fel, mert egyszer még megjelenik majd az én kis regényem) és szívesen tanítottam volna otthon egyetemen, vagy középiskolában a szakmát. Annak viszont örülök, hogy ahonnan eljöttem, mindenhová visszavárnak, és ez jó érzéssel tölt el… hiszen sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap…