Utolsó találkozások alkalmával a barátaim apróságokkal lepnek meg. Nincs mit nagyon hozzáfűzni a képhez :) Hát akkor jó utat nekem ugyebár:))))) ( A karkötő egyedi, barátnőm Franciaországban élő ékszerész lánya készítette, love felirattal. Másik barátnőm pedig egy fekete csipkés tangával lepett meg, fetrengtem a röhögéstől:)))))

Kedvenc kérdésemet már annyiszor hallottam az elmúlt hetekben, hogy muszáj erről a "félsz" dologról írnom. Nem félsz mindent itt hagyni? Nem félsz, hogy olyan helyre mész ahol nem ismersz semmit és senkit? De bártor vagy! Nem félsz hogy..... NEM! A válaszom NEM. Mitől is félnék? Itthon sincs semmim, kint is a nulláról indulok majd. Csak lehet hogy kint van esélyem egy jobb életre, jobb jövőre a gyermekeimnek és a leendő családomnak. Itthon ezt már nem láttam, nem láttam a célt, hogy amiért minden nap gürizek 8-9 órákat meghozza majd a gyümölcsét. Tegnap mentem munkába, és az járt a fejemben mennyire unom én ezt már. Minden nap ugyan azok a házak, ugyan azok az arcok, ugyan az a feladat. Ennyi lenne az élet 28 évesen? Ezzel kéne beérnem? Ugyan már mitől félnék? Hogy itt hagyom az albérletemet? És a turkálóban vásárolt ruháimat? Vagy a használt cipőimet? Majd veszek kint újat, olyat amilyet itthon kapni sem lehet :) (imádok külföldön vásárolni, olyan különleges dolgokat lehet találni) Bátornak kell lenni és nem félni! Indulni kell és tenni, mert elmegy az élet észrevétlenül, és az az unalom, motiváció nélküli sikertelen élet nem épít, nem tudunk fejlődni, nem lépünk előre.  A félelem egy olyan szó, amit jelen esetben nem tudok értelmezni. Várom már, hogy új emberek, új arcok, új barátok és új helyek mosolyogjanak vissza rám. És igen, bátor vagyok, mert nem félek :) 

Két hét van hátra amiből már csak hatot dolgozok. Rengeteg a dolgom, angol nyelvű anyakönyvi kivonat, a szállást még nem sikerült kifizetnem, a banki átutalás rémálom Ausztráliába. Közben a barátok is meglepetésszerűen bejelentkeznek, egy utolsó közös vacsora, egy mozi, teljes betáblázódás van. Jön az utolsó fodrász az utolsó kozmetika és az orvosok...fogorvos (kihúzták az elmúlt hetekben az összes bölcsességfogamat, nehogy kint begyulladjon és baj legyen belőle, mert Ausztráliában minden vizsgálat legalább plusz egy nullába kerül), nőgyógyász etc. Közben telik a bőrönd, váltódik a pénz és még mindig mennyi teendőm van. Átküldték időközben a szállásomat annyira hiperszuper, medencés és persze biztos csótányos is, mint minden más Ausztráliában:) de én már alig várom:) És végre látom az öcsémet is, már úgy hiányzik:) 

Néhány hete felhívtam a legjobb miskolci barátnőmet, tíz éve ismerjük egymást, nem beszélünk minden nap, de ugyan ott tudjuk folytatni a beszélgetést akkor is ha csak hónapok múlva hívjuk fel egymást. Elmeséltem neki mire készülök... elcsuklott a hangja a telefonba, meglepődtem, azt mondta ha letesszük sírni is fog amiért elmegyek.

Néhány hónapja megismertem egy nagyon különleges embert, már az első találkozáskor éreztem, hogy nagyon mély a mi kapcsolatunk, azóta szinte hihetetlen, de igaz barátok lettünk, amikor megtudta hogy elmegyek, a nyakamba ugrott és elkezdett zokogni. Mondtam neki fejezze be, mert én is mindjárt bőgök.

És ott vannak még a többiek, a legeslegjobban imádott asszisztens kolléga barát, a bőröndös fiú ;-) ő már minden nap elmondja hogy milyen szörnyen érzi magát hogy elmegyek, mondtam is neki a végső búcsúnál bőgni fogok az tuti. Vele fogok összedobozolni a lakásban utolsó előtti nap. Rá mindig mindenben számíthattam, amit köszönök neki, még akkor is, ha a kapcsolatunk évekkel ezelőtt egy összeveszés miatt szünetelt.

Szintén a melóhelyen ismertem meg az egyik legőrültebb barátnőmet, ő is mindenben segít, támogat, biztat, bármikor hívhatom.

És végül de nem utolsó sorban Barbarám, a legbölcsebb legszeretnivalóbb, életem minden pillanatáról tudó, összes pasiügyemet túlélő igaz barátnőm.

Jó ha tudjátok (mert tudjátok és magatokra ismertek tudom:) hogy bármikor számíthattok rám, nagyon szeretlek titeket, névvel vagy név nélkül, kérlek maradjatok örökre velem! Köszönöm nektek a biztatást a szeretetet as azt hogy vagytok nekem. Az igaz barátok mindennél fontosabbak!!!! Nagyon fogtok hiányozni! Sose felejtsük el egymást! 

Mióta a környezetem megtudta hogy elutazok, egyre inkább észreveszem a szurkáló megjegyzéseket, a rosszindulatú beszólásokat, leginkább olyan emberektől, akikkel eddig jóban voltam. Minek mész te oda, mit fogsz ott csinálni, miből fogsz élni? Ez a jóféle magyarféle okoskodó, mindenhez értő és leginkább mindent mindenkinél jobban tudó mentalitás, irigység, féltékenység árad sokakból.

Én Amerikában éltem egy évet a szüleimnek hála, középiskolás koromban ott tanulhattam. Azok, akik amcsi ellenesek, vagy még nem jártak ott, sokszor mondják, hogy az amerikaiak buták, kövérek és képmutatóak, mert folyton azt kérdezik hogy vagy? de a válasz már nem érdekli őket. Néha mikor hazafelé jövök a lakóparki albérletembe, és búval ba**ott emberek, akikkel egy házban lakok, még a fejüket sem emelik fel, nem hogy a köszönésemre visszaköszönjenek, vagy mosolyogjanak ne adj Isten előre köszönjenek, az jut eszembe, bárcsak mi is olyan "bunkók" lennénk mi magyarok mint az amerikaiak. Na az irigység az is egy ehhez hasonló magyar tulajdonság. És mindenkiből akkor bújuk elő a savanyú a szőlő viselkedés, amikor már nem tudja palástolni, hogy neki amúgy milyen nulla élete van ahhoz képest hogy valaki megteheti hogy elmegy egy másik kontinensre. Legyen szó szerelemről, boldogságról, utazásról, gyerekről, vagy szimplán örömről. Mi magyarok nem tudunk örülni más örömének, de imádunk sajnálkozni és magunkat sajnáltatni. És leginkább annak örülünk ha másnak rossz, és sajnáljuk, miközben a tenyerünket dörzsöljük. Hálás vagyok hogy találkozhattam egy olyan mentalitással mint az amerikaiaké, akik örülnek, rád nevetnek az utcán. Minek is érdekelné őket hol van Magyarország, ha nekik baromi jó ott ahol élnek? Engem sem érdekelne Amerika, ha itthon jól lehetne élni.

Mindenkinek kötelezővé tenném, hogy élete során egy fél évet vagy egy évet éljen egy másik országban, hogy tanuljon, fejlődjön belülről, ne csak a posványban tapicskoljon, hogy az élet milyen rossz. Bárcsak mindenki kicsit jobban örülne a másik sikerének, boldogságának és önzetlenül buzdítaná őt rosszindulat nélkül. Néha úgy érzem, sokkal jobb lenne a világa.....

Már decemberben, karácsony előtt mindent feltettem az internetre, ami mozdítható. Nem gondoltam volna, hogy reggel felteszem az egyik használt cuccok oldalra a mikrót és estére el is viszik, aztán a kanapét a fotellal, a szekrénysort, és már azon kaptam magam, hogy üres a nappali. Amikor először hazajöttem munka után akkor kaptam észbe, hogy már szék sincs ahová leüljek sem asztal, majdnem elbőgtem magam. Eszembe jutott, hogy másfél évvel ezelőtt, amikor beköltöztünk ebbe a lakásba az akkori vőlegényemmel (milyen röhejesen hangzik) esküvőt és gyereket terveztük. Most pedig a kontinensről is elköltözök egyedül. Utólag belegondolva most hogy ülök az üres lakásban, rá kell jönnöm, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt az életem talán legnagyobb kalandját még ajándékba adta nekem. Sokan azt mondják bátor vagyok, hogy lelépek csak így, és mit szólnak a szüleim hozzá, de szerencsére ők mindig mindenben támogattak. Sosem voltunk az a nagyon összenőtt család, inkább abban hiszünk, hogy nem a távolság vagy a találkozások száma határozza meg a szeretetet. Mi így is szeretjük egymást, és hálás vagyok a szüleimnek, hogy így neveltek. Szóval ülök az üres lakásban, várom hogy jöjjenek a porszívóért, most hívtak, hogy hétfőn elviszik a hűtőt... nem bánom, ez már a múlté, és ahogy egy nő mondta aki a poharakat és az állólámpát vitte el : minden pótolható, semmit sem szabad bánni. És hogy apukám okosságával zárjam a mai bejegyzésem: nincs más hátra, mint előre :) ... csengettek, elvitték a porszívót is...

Még csak egy hónap múlva utazok, de már nagyjából összekészült a bőröndöm. A 28 évemet kell belesűrítenem egy 23 kilós bőröndbe. A legjobb barátomtól kaptam egy bőröndmérleget, úgy néz ki már 20 kilónál tartok, és még néhány pulcsit be kell tennem, mert bár azt mondják Ausztráliában mindig meleg van, a kinti tél 12 fokos, mint itthon az október, de a kinti házak többségében nincs fűtés, ezért jól jön a melegítő és a kapucnis pulcsi. (Barátok szerint három hét, de nekem még mindig egy hónap, hitegetem magam hogy még mennyi időm van) A héten éreztem először, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok, annyi mindent kell intézni, a régi munkahely, a régi lakás, az új munkahely, az új lakás, papírok, pénzváltás és még százezer más dolog forog a fejemben, hogy mindent el tudjak intézni a hatalmas út előtt, mert igen 25 óra repülés lesz. (Nem sokan tudják elmondani, hogy az életükből egy egész napot a levegőben töltöttek) Íme a batyu amivel útra kelek, a nagyitól kapott piros szalaggal, hogy amikor a sok fekete bőrönd legurul a szalagról akkor egyből megtaláljam az enyémet! (Nagyi nagyon fogsz hiányozni, szeretlek! ) Majd neki is megmutatom hogyan tudja olvasni a blogot:) 

Mindenkinek olyan hosszú az első blogbejegyzése, az ember megunja már amikor meglátja hogy milyen hosszú, el sem akarja olvasni. Én nem írok hosszút elsőre, csak a tényeket. 28 vagyok, riporter vagyok és Sydney-be költözök február végén. Most vagy soha lehetőség, ha nem jön össze akkor visszajövök. Na de persze nem ez a cél. Rengeteg álom és terv van a fejemben, és remélem ha egy év múlva írom majd az új bejegyzésemet, el tudom mondani, hogy amit akartam az összejött. (vagy legalább a fele) Azt már most tudom, ha kiérek egy hétig csak a tengerparton fogok feküdni, hogy kipihenjem az elmúlt évek fáradalmait:) tartsatok velem a kalandomban kedves követők, remélem nektek is olyan izgalmas lesz, mint nekem!